Az emberi társadalom működésének jellemzően nem elegendően nagyra értékelt meghatározója a társadalom tagjai között az erőforrások birtoklá...
Az emberi társadalom működésének jellemzően nem elegendően nagyra értékelt meghatározója a társadalom tagjai között az erőforrások birtoklásának differenciálódása, a vagyon tulajdonlásának egyenlőségtől eltérő mértéke, annak ellenére, hogy a vagyon eloszlása mindig is alapvető meghatározója volt a társadalmi mozgások jellegének.
Már az ősközösségi társadalom felbomlásának is a meghatározó előidézője volt a személyes tulajdon megjelenése és a tulajdoni különbségek növekedése. Az ősközösségi társadalom felbomlásának, mint társadalmi fejlődésnek, nem szükségszerű következménye volt az életmód és az életszínvonal növekedése, ahogy az jellemzően és általánosan nem is következett be, de a vagyoni differenciálódás egyértelműen növelte a társadalmi komplexitás mértékét, és ebből következően és ezzel ekvivalensen, a társadalmi fejlődés potenciálját.
Nyilvánvaló, hogy a vagyoni differenciálódás lehet katalizátora a társadalmi fejlődésnek, azonban belátható az is, hogy a vagyon mértékének a differenciálódása egy szint elérése után már akadályozhatja is a társadalmi fejlődést, sőt, akár a társadalom komplexitásának a csökkenését is eredményezheti.
Az ókori és a középkori társadalomban a vagyoni koncentráció jellemzően szélsőségesen nagy, ami a társadalom jelentős részét kizárta a fejlődéshez történő hozzájárulásnak a szerepéből és a lehetőségéből is, ami egyértelműen lassította a társadalmi komplexitás növekedésének lehetséges mértékét. A jelenleg elért társadalmi fejlettségi szint nem kismértékben annak köszönhető, hogy felismerésre került, a jelenleg alkalmazott és eredményesen működő kapitalista gazdasági modell még eredményesebben működik, ha a munkaerő maximális kihasználása mellett a fogyasztás is nő, ami egyre szélesedő társadalmi rétegek számára tette elérhetővé a vagyon birtoklását és a birtokolt vagyon nagyságának növekedését, illetve, ahol ez az állapot nem következett be, növekvő társadalmi feszültséghez vezetett, ami hozzájárult a nagyobb társadalmi elnyomáshoz, illetve szélsőséges társadalmi ideológiák, mint például a proletárdiktatúra koncepciójának a megjelenéséhez és terjedéséhez.
Végeredményben a magasabb társadalmi intelligenciát hordozó, ezért gyorsabban fejlődő társadalmak fejlődése elvezetett a képviseleti demokrácia (választásalapú diktatúra) kifejlődéséhez, amely lehetőséget ad a társadalmi alkalmazkodás fejlettebb szintjéhez, de alapvetően ez a társadalom irányítási forma sem ad fenntartható megoldást a vagyoni differenciálódás mértékének szabályozására.
A választási demokrácia tökéletlenségének egyik meghatározó oka, hogy a társadalom irányítását ellátó vezetői réteg a saját vagyon felhalmozásában érdekelt, ahogy mindenki más is, azonban a vezetői réteg számára rendelkezésre áll a társadalmi működési szabályoknak a - jellemzően számukra kedvező - formálása, ami a képviseleti demokráciákban is szembeötlően jelenlévő vagyoni differenciálódáshoz járul hozzá, erőforrás koncentrációt eredményez, ami egyúttal a vagyon birtokosai számára a hatalomhoz való hozzáférés lehetőségének a mértékét is növeli, ami ha mesterségesen nem szabályozható, a pozitív visszacsatolás révén szélsőséges állapotot eredményezhet, elsősorban társadalmi elégedetlenséghez, akár társadalmi összeomláshoz, és erőszakos társadalmi elnyomáshoz és újrarendeződéshez is vezethet, amelyre láthatunk is példákat jelenlegi társadalmi folyamatokban, amikor a választási demokrácia tekintélyuralmi rendszerré válva a társadalmi komplexitás csökkenését eredményezi és társadalmi instabilitást okoz.
Belátható, hogy az a társadalmi rendszer képes rendelkezni a legnagyobb potenciállal, ahol a társadalmi komplexitás fenntartható növekedése természetes módon, önmagától, akár emergens módon következhet be, még ha a szabályozást, a törvényalkotást közvetlenül emberi akarat is végzi. Ebben pedig alapvető szerepet játszhat a társadalmi vagyoni differenciálódást alkalmasan szabályozó mechanizmus jelenléte, amely az egalitarista társadalom, a társadalom fenntartásában és a működés biztosításában az egyenlőségre törekvő társadalom jellemzője.
A jelenlegi legfejlettebb, a legnagyobb társadalmi komplexitást és a társadalom tagjai számára a legélhetőbb társadalmat biztosító társadalmak a választási demokrácia alapján funkcionáló kapitalista gazdasági modell szerint működnek. Azonban ezek a társadalmak is folyamatosan szembesülnek az erőforrások koncentrálódásának növekedésével és az ebből származó kihívások növekedésének mértékével. Az erőforrások koncentrálódásának a természetes növekedése gyakorlatilag szükségszerű jellemzője a társadalmi rendszereknek, ahogy ez a választási demokráciára is jellemző, sőt, az előzőekben kifejtett módon a választási demokrácia még motiválhatja is a folyamatot, az evolúciós alapon önmagától működő kapitalista gazdaságnak pedig általános, generikus jellemzője is a növekedési képesség, mint sikeresség alapján lezajló evolúciós szelekciós mechanizmus.
Az erőforrások koncentrálódása még a jelenlegi legfejlettebb társadalmak működésének is a velejárója, amely alkalmas, és tudatosan kontrollált szabályozás nélkül, egy szint átlépése után társadalmi komplexitás csökkenéséhez vezethet, a társadalmi hatékonyságot redukálja, a társadalmi feszültségek jelenlétét növeli.
Erre a kihívásra lehet egy alkalmas válasz az egalitarista társadalmi modell alkalmazása, amelyben a társadalom tagjainak a közösséggel kapcsolatos döntésekben történő egyenrangú és egyenjogú részvétele mellett, a társadalom működtetésének fenntartásához szükséges erőforrások biztosításához történő hozzájárulás az erőforrások birtoklásának -lineáris vagy akár progresszív- mértéke alapján történik.
Az egalitarista társadalmi modell működésének tipikus kritikája azt sugallja, hogy egy ilyen társadalmi modell valójában csökkentené a társadalmi potenciált, mert csökkenti az erőforrásokat az erőforrásokat jól felhasználó, azaz az erőforrásokban növekedő résztvevőknél, és átcsoportosítja olyan résztvevők felé, akik a létrehozott, jelenlévő erőforrásokat alacsonyabb hatékonysággal használják fel. Ez az érvelés önmagában és csupán egy pillanatnyi szituációt tekintetbe véve lehet helyes, azonban csupán önmagában vizsgálja a közreműködő partnereket, és figyelmen kívül hagyja a teljes rendszer, mint komplex rendszer működési sajátosságait, és nem vizsgálja folyamatában a komplex rendszer működését.
Egyrészt a kapitalista gazdasági modell jellemzően evolúciós mechanizmusok alapján működik, amelyben, ha nincs kialakult egyensúlyi állapot a rendszerben, önmagától, pozitív visszacsatolás-szerűen, természetes módon, nem fenntartható, szélsőséges állapot felé tendál. Ez a jellemző tulajdonság jól megfigyelhető az evolúciós alapon fejlődő biológiai rendszereknél is, ahol a rendszer egyensúlyi állapotának elérése előtti időszakot jellemzően a rendszer egyes felépítő elemeinek túlnövekedéséből származó összeomlások periódusai előzik meg, amelyek lassítják a fenntartható egyensúlyi állapot kialakulását, akadályozzák a rendszer optimális fejlődését, és akár meg is akadályozhatják egy fennmaradó rendszer kialakulását. Ebben a földi bioszférában nem egyensúlyi állapotot előidéző és fenntartó szerepben sajnálatos módon a magas szintű intelligenciával rendelkező emberi fajnak is jelentős szerepe van.
Ez a természetes evolúciós működési mechanizmus működteti a kapitalista gazdasági modellt is, amelyre szintén és szembeötlően érvényes az evolúciós rendszerek nem egyensúlyi állapotára jellemző, a túlnövekedésből származó, következményszerűen bekövetkező összeomlások sorozata. Az emberi társadalom által megvalósuló kapitalista gazdasági modellnek pedig még határozottabb, még inkább jelenlévő jellemzője az egyensúly nélküli túlnövekedés, hiszen a természetesen jelenlévő tendenciát még inkább erősíti a jelenlévő emberi szándék, többek között a jelenlévő kapzsiság által még inkább motivált növekedés és a következményszerű túlnövekedés.
Ennek kompenzálására léteznek ugyan mesterségesen alkotott szabályozási mechanizmusok a kapitalista alapú gazdasági rendszerben, mint például az egyensúly megvalósulását elősegítő verseny fenntartása a dominanciához közeli vállalatok részekre bontásával vagy a kartelezés büntetésével, ezek a szabályozások azonban az emberi érdek által motivált szándékvezérelt módon könnyen kijátszhatók, nem feltétlenül működnek eredményesen.
Az egyensúly megvalósulására való törekvés lényege, amely a fenntartható állapot szükségszerű jellemzője, hogy a rendszerben közreműködő részek egyike se kerülhessen az egyensúlyra vezető versenyt korlátozni képes domináns szerepbe. Ez pedig a potenciál ésszerű, és betartható korlátozásával érhető el.
A kialakuló potenciál, mint a sikeresség mértékének mesterséges korlátozása kontraproduktív szabályozásnak tűnik, azonban ez az érvelés ismét önmagában és csupán egy pillanatnyi szituációt tekintetbe véve lehet helyes, csupán önmagában veszi tekintetbe a közreműködő partnereket, és figyelmen kívül hagyja a teljes rendszer, mint komplex rendszer működési sajátosságait, és nem vizsgálja folyamatában a komplex rendszer működését, a fejlődés lehetőségét. A domináns pozíció elérése, bármennyire is - esetleg, de nem feltétlenül - a hatékony működés eredménye, valójában kontraproduktív állapot, hiszen nem tesz érdekeltté a rendszernek a verseny alapú fejlődésében, amely a dominancia fenntartásához extra erőforrást igényelne, illetve a domináns szereplő szempontjából a rendszer fejlődése akár kockáztathatja is a már kialakult domináns szerep önmagára és pillanatnyilag kedvező, de a komplex rendszer működése és fejlődése szempontjából valójában hátrányos fennmaradását. Hosszabb távon a dominancia eredendően korlátozza a fejlődést, és ezzel együtt az egyensúlyi állapotban hatékonyan funkcionáló evolúciós rendszerekre – mint a kapitalista gazdasági rendszerre – jellemző alkalmazkodásnak a természetes módon lezajló, önmagától bekövetkező folyamatát.
Tipikus ellenérv az erőforrások mesterséges korlátozása ellen, mint a vagyon mértéke szerinti hozzájárulásnak a társadalom fenntartásához elvvel szemben, hogy a koncepció igazából szocialista vagy akár kommunista elv, szocializmust, vagy akár kommunizmust eredményez. Az egalitáris társadalmi modell nyilvánvalóan nem kommunizmus vagy kapitalizmus, hiszen mindkét ideológiának a lényege a termelő eszközök kollektivizálása, és a profitnak az evolúciós alkalmazkodásban és fejlődési folyamatban játszott szerepének a fel nem ismerése. A szocializmus és a kommunizmus éppen azért volt képtelen működőképes gazdasági modellt létrehozni, mert a kollektív tulajdon megszünteti a természetes módon lezajló alkalmazkodási képességét a rendszernek a változó környezethez, a gazdasági, és ezzel párhuzamosan a társadalmi folyamatokat is a - tökéletlen - emberi szándék által irányítottá teszi, amely, ismerve az emberi természetet, nem csak kockáztatja az alkalmazkodás hatékonyságát, de tipikusan elnyomó, diktatórikus társadalmi rendszerek kialakulásához vezet.
Az egalitarista társadalmi modell azzal, hogy a társadalom minden tagjának egyenrangú módon biztosítja a közösséggel kapcsolatos döntésekben történő egyenjogú részvételt, nemcsak egy ideológia alapú demokráciát hoz létre, hanem egyúttal motiválja is a társadalom tagjait a közügyekben való aktív részvételre, ezzel működőképes, folyamatosan fenntartható személyes érdeket is generál a megfelelő társadalmi folyamatok kialakításához. Az egalitarista társadalmi modell azzal, hogy a társadalom minden tagjától elvárja és megköveteli, hogy a birtokolt tulajdon nagyságának mértéke szerint járuljon hozzá a társadalom fenntartásához, nemcsak egy közösségi igazságosság ideológiáját teremti meg, hanem alkalmasan képes szabályozni a dominancia társadalomra káros kialakulását is, valamint nem szegénységet eredményez, hanem egyenlőbb, közösségi társadalmat, ahol a közösség egyenletesebben és hatékonyabban fejlődik.
Észre kell venni, hogy az egalitáris gazdaságban a profittermelés nem szenved elnyomást, csupán a profit, mint tulajdonolt vagyon befektetésének egy része a társadalomba történik.
A társadalom fejlődése alapvetően a közösségi együttműködésen alapszik, a minél szélesebb körben megvalósuló társadalmi kooperációtól függ. Az egyén kooperatív viselkedésének kialakulása és fennmaradása alapvető érdeke a társadalomnak, azonban az emberi szabad akarat, az emberi szabadság ellenében elvárt kooperatív viselkedés tartósan fenntarthatatlan, folyamatos ellenőrzést és elnyomást igényel, valamint nem is hatékony, mert az egyén személyes akarata ellenére, az egyén személyes motivációjával szemben kell érvényesülnie. A közösségi kooperatív viselkedés akkor lehet fenntartható, ha emergens módon, külső szándék nélkül alakul ki.
Természetes módon jelenlévő működési jellemzőnek tűnik, hogy spontán önszerveződés által kialakuló emergens kooperáció következik be egyenrangú tagokból felépülő közösségekben (ahol a közösséget alkotó tagok pozíciója szimmetrikus, azaz felcserélhető szerepet hordoznak), amikor a közösség tagjai
- azonos környezetben léteznek,
- véges erőforrásokon osztoznak,
- azonosan érvényes felelősségi korlátokkal szembesülnek,
- gyakori kölcsönhatásban állnak egymással,
- a kölcsönhatások helyi következményei visszajelzést hoznak létre számukra.
Emberi közösségekben, ahol egyenrangú felek azonosan érvényes szabályok szerint korlátozott erőforrások rendelkezésre állása mellett versenyeznek egymással, a kölcsönható felek között emerges módon spontán kialakuló viselkedési forma a kooperáció. Ebből következően, ha ezek a feltételek érvényesek lehetnek a társadalomban, az emberek között mindenféle külső szándék nélkül is természetes módon együttműködés formálódik, a közösségre kiterjedő konfliktus természetellenes jellemző, a konfliktus jelenléte a közösségben az ebbe az irányba ható külső erő (szándék) aktív beavatkozását igényli, a konfliktus fenntartása pedig mesterségesen jelenlévő energiát igényel a rendszerben.
Az előzőekből következően az egalitárius társadalom természetes stabil állapot, spontán módon konfliktuskerülő és emergens módon kooperatív társadalom. Az egalitarista társadalom praktikusan bármely természetes (véges) környezetben megvalósulhat, ha fennáll, hogy egyenrangú felek azonos feltételek mellett léphetnek kölcsönhatásba egymással, amelynek legnagyobb korlátja a társadalmat alkotó résztvevők társadalomra ható potenciáljának differenciálódása, a különbségek pozitív visszacsatolás jellegű növekedése.
Az emberek alkotta társadalmi rendszerbe az emergens kooperatív viselkedés kialakulása érdekében a potenciálra ható, természetes módon jelenlévő pozitív visszacsatolás miatt a résztvevők potenciáljának negatív visszacsatolás jellegű korlátozása szükségszerű, amelynek elsődleges szerepét a társadalomban a vagyonadó láthatja el.
A vagyonadó a mellet, hogy természetes módon hozzájárul a konfliktus kerülő kooperatív társadalom emergens kialakulásához, a társadalom irányításának és működtetésének forrása is. A célja nem a létrehozott vagyon újraelosztása, hanem a társadalom működésének menedzselése, amelynek természetes formája a rászorultak és lemaradók támogatása is a társadalmi kooperáció fennmaradásához szükséges egyenrangúság fenntartásához. Mivel az egalitarista társadalmi modell széleskörű részvételen alapszik, az erőforrások birtoklása arányában történő társadalmi hozzájárulás mértékének megállapításához, a vagyonadó szintjéhez szükségszerűen társadalmi megegyezés szükséges, amely lehet meghatározott birtokolt vagyon feletti kivetés egy közösen eldöntött létminimum feletti részre progresszív vagy lineáris jellegű módon a társadalom működtetéséhez szükséges igény szerint.
Az egalitáris társadalomban célszerűen szükséges szabályozni a vagyon kimentését is, amely megoldható, ha az egalitáris társadalom korlátlan kooperációt (kereskedelmet) engedélyez hasonló közösségekkel, míg szabályozott kooperációt (kereskedelmet) folytat nem egalitáris közösségekkel, amely szabályozás társadalmi egyeztetés alapján jön létre.
Az egalitarista társadalmi rendszer kialakítása szükségszerű lépésnek tűnik az emberi társadalom kooperatív fejlődésének fennmaradásához.
Gazdaság {button_primary} Társadalom {button_primary}
The Role of Wealth Tax in Evolution-Governed Capitalism: The Concept of an Egalitarian Society
Nincsenek megjegyzések